2005.január 31-e volt.
Nem rég esett a hó és már csak latyakot hagyott maga után. Az időtől sem volt kedvem semmihez és attól sem voltam elragadtatva, hogy hivatalos ügyeket kell intéznem, de hát egyszer ezt is meg kell tenni. Gondoltam most időpontra megyek, így nem fog sokáig tartani az ügyintézés és mehetek haza a meleg szobába.
Mikor beléptem az ajtón, minden reményem szertefoszlott. Remek! Tömeg van, nincs levegő és órákig itt kell majd ülnöm. Feltéve, ha egyszer csak lesz egy ülőhely, amire leülhetek. Körbe néztem a teremben, de persze szabad hely egy szál sem, még csak nem is ficeregtek az emberek, mint aki tudja, hogy az ő sorszáma következik. Nincs mit tenni, várni kell, gondoltam. El kezdetem tervezgetni mi lesz az első dolog, amit csinálni fogok, ha egyszer kijutok innen, mikor a gyereksarokba tévedt a tekintetem. Egy 3 év körüli kislány boldogan nevetgélt, miközben egy kutyussal játszott önfeledten. Nem tudtam levenni róluk a szemem. Mondhatni idilli volt a kép. A kutya szegénykém, nagyon csúnyácska volt. Egyértelműen keveréknek látszott, pici, pincsi fej, az az igazi tepsis forma, a teste arányos ugyan hozzá, de nem ez a megszokott méret. És ehhez mindenhol égnek álló hosszú szőr társult, megjegyzem a színe már akkor is nagyon szép volt. Ápoltnak látszott, ezért sem fordult meg a fejemben, hogy ez a kutya gazdátlan lenne, aztán csak néztem nagyot a következő jeleneten. A "mami" odament a gyerekéhez, ölbe vette, majd ezt mondta: "Kutyus, most már menj innen!"- kezével a kutya felé legyintett, mire az láthatóan összerezzent.Nem kicsit döbbentem meg, ezért hirtelen nem tudtam reagálni. Közben a nő a gyerekkel eltűnt a tömegben, kutya tétován ugyan, de próbált utánuk araszolni, de félt a tömegtől és megtorpant. Ekkor a recepciós mély orgánuma, tört fel a morajló tömegben. "Kié ez a kutya? Vigye ki innen!" De azon már nem lepődtem meg, hogy nem jelentkezett érte senki. A férfi fogott egy seprűt és elkezdte az ajtó felé terelni a kutyát, erre szegénykém bepisilt ijedtében. Nehezen, de sikerült kitoloncolnia a szegény betolakodót. Mielőtt megkérdeznétek miért hagytam lejátszódni ezt a jelenetet, megjegyzem, hogy azok közé az emberek közé tartozom, akik mindent hazavisznek. Eddig 2 kutyát és már szinte megszámlálhatatlan mennyiségű macskát köszönhet nekem a család. Talán valamiféle fogadalmat is kötöttem, hogy amíg nem rendeződik az életem, addig nem lesz kutyám, és azt hiszem, anyám is infarktust kapna. Most költöztem csak haza és kap velem egy kutyát is? Ezt a gondolatmenetet az ajtó nyílása szakította meg. Az ajtó kinyílt, beszaladt rajta a kiskutya, majd megállt és rám nézett. A recepciós már meglátta őt és a seprűt felé lendítette. Ekkor már döntöttem és a kutya segítségére siettem. "Hagyják békén azt a kutyát! Magammal viszem, ha végeztem!"- mondtam. Közelebb mentem hozzá és leguggoltam mellé,erre ő odaszaladt hozzám és felmászott az ölembe. A hivatalban töltött hátralévő idő, már nem telt olyan unalmasan. A kiskutya, 6 hónap körülire becsültem, nyugodtan aludt a karomban s közben azon gondolkoztam, mit kell megváltoztatnom az életemben, hogy velem maradhasson. Mert velem marad, abban teljesen biztos voltam. Végre sorra kerültem. Letettem a kabátomra, s mikor visszatértem hozzá, csóválva üdvözölt engem. Haza is ölben vittem, se nyakörv, se póráz és nem lett volna túl jó, ha a IX.kerületben elkóricálna. Haza felé már nem voltak kételyeim a kutyát illetően, szépen viselkedett és ami meglepett, bízott bennem. Bár, be kellett vallanom, hogy még életemben nem láttam ilyen csúnya kutyát, jó érzés volt a karomban tartani, éreztem, ő már az én kutyám.
Így lett Buborék talált kutya. Megtalált magának.
Azóta eltelt 5 év! Sok kalandban és örömben volt részünk együtt. A későbbiekben további történeteket is olvashattok majd, Buborékról és a falka többi tagjáról is!
RSH
