Adonis Lord of Blondy Tisa
Tegnap délelőtt, miután közzé tettem a blogot és benne a nem túl jó híreinket, bevallom szomorúan indultam neki napi utamnak és kissé kedvetlenül végeztem a feladataimat....
Nem volt túl jó napom. Sőt nem volt túl jó hetem...
Aztán mikor haza értem a nálam megszokott késői órán, mint szinte mindig, bekapcsoltam a gépet, elindítottam a netet, hogy megnézzem mi is zajlik a nagyvilágban...
Mikor beléptem facebookra, először azt hittem rosszul látok!
Az értesítések és üzenetek száma 27 volt. Ennyit még nem kaptam sosem!
Végig olvastam minden kedves hozzászólást, bátorítást és nagyon jól esett.
Megmondom őszintén nem is gondoltam, hogy ennyien figyeltek ránk, de ezt nagyon köszönöm, köszönjük Nektek!
Rossz ez a helyzet, persze, de nem gondoljuk úgy, hogy ez lenne a világ vége.
Ha nem is fog dolgozni, találok majd neki itthon feladatot bőven. Például nem tudok elhagyni semmit ha ő ott van, szalad, felveszi és hozza utánam... és Vecsés lakosságának örömére, együtt járunk vásárolni is. Turisztikai látványosságnak számít, mikor Donnal végig vonulunk az utcákon, szájában a kis kosárkájával...
Az élet megy tovább... és ezek után is mosolygunk mindenen!
Ma is voltunk egy orvosnál, holnap is megyünk... nekem ne azt mondják, amit hallani szeretnék, mert ezt nem mondhatják, hanem az igazat...
Az aggasztó az, hogy eddig 2 orvosnál jártunk, és 2 teljesen különálló, majdhogynem egymásnak ellentmondó szakvéleményt hallottam. Hogy bízzak az orvostudományban, ha nem is ennyire egyértelmű ez a dolog? Ezért megyek több helyre és bízom benne, hallok majd legalább 2 egymáshoz hasonló véleményt!
Gyermekkoromtól kezdve vágytam arra, hogy legyen egy goldenem, nem tudtam róla sokat akkoriban és állítom, hogy még most sem eleget. Vágytam rá, de akkoriban nem lehetett, aztán ahogy felnőttem (valamelyest) valóra váltottam az álmomat.
Megérkezett Donisz, a kis jegesmacim.
Amikor hozzám került, én egy második emeleti kis panellakásban laktam, kb.még fél évig, ahol nem volt lift. Nem sokat tudtam még a dolgokról, de hallottam a dysplasiáról és igyekeztem úgy élni, hogy még az esélyét is elkerüljem a kialakulásának. Így, míg ott laktunk, kutyám nem lépcsőzött ám, ölben közlekedett, a lakók nagy örömére kik el is neveztek a "bolond kutyás lánynak". Nem érdekelt különösebben, de ma már látom, teljesen igazuk van, bolond is vagyok, kutyás is és e két dolog nem működhet egymás nélkül, ez mára már teljesen biztos.
Donó szépen növögetett, tanulgatott. Mivel dolgozni akartam vele, fontosnak tartottam, hogy ne minden tudás nélkül induljunk neki a kutyasulinak, így mikor eljött az idő, hogy tiszteletünket tegyük ott, már az alapok benne voltak... A kezdő csoportban nem is időztünk túl sokat, azt hiszem úgy két órát lehettünk ott és már mehettünk is a haladók közé...
Igen szépen fejlődtünk és haladtunk is az engedelmes ágazatban. 2009.tavaszán, a kutyasulin megismert barátaim, szintén goldenesek, elcsábítottak, minket egy vadásztréningre. Ott is ragadtunk.
Donisz teljesen megváltozott, átszellemült. Hatalmába kerítette a mező. Bár első alkalommal zavart volt, mégis minden ízületében az adott feladatra koncentrált és előbújt belőle a Retriever.
Ez tetszett nekem is, boldog voltam, mert a kutyám is az lett. Gyorsan fejlődtünk itt is.
Szép jelöléseket csinált, a memorik és a légszimatos keresések is szépen mentek, később az irányításos gyakorlatokat is könnyen megtanulta, de amit a legjobban szeretett, az a vonszalékozás volt. És közben imádtam nézni...
Egy darabig, mondjuk egy évig párhuzamosan csináltuk a két ágazatot, szerintem eredményesen. Aztán mind jobban felismertem a tényállást, hogy Don a vadász tréningeket részesíti előnyben, ezért megszületett a döntésem. Megcsináljuk a Közlekedés biztonsági vizsgát (BH) és egy Bende Kupán elindulunk (BH-1 es szinten), aztán befejezzük az engedelmest, hogy teljes mértékben a fő feladatra koncentrálhassunk.
Így is történt.
Aztán haladtunk szépen sorjában a vadásztréningekkel is.
Októberben megcsináltuk a KV-át és Tenyészszemlét, majd novemberben a VAV-ot.
Ez utóbbira nagyon büszke vagyok, ugyanis Donó számomra kiemelkedően teljesített.
Történt ugyanis, hogy a kis drágám csütörtökön kapott egy kullancsot, az első tünetek péntek este jelentkeztek és szombaton volt a vizsga. Láttam valami nem stimmelt, de úgy voltam vele, már várnak minket, ezért elmegyünk, legfeljebb haza jövünk.
El is mentünk.
A bíró Rácz Úr volt és tetszett neki Donisz munkája.
A maximális 240 pontból, 170 pontot szereztünk. A legtöbb pont azért került levonásra, mert nem volt túl lendületes. Másnap reggel első utunk az állatorvoshoz vezetett és ott derült ki, hogy Donci babesiás. Úgy gondolom, ez szép eredmény...
Ennek a kimenetele is szép történet, de most mást szeretnék kihozni az irományból.
Majd egy év szünet következett, de a tréningek nem álltak meg. Már megszületett az első célom is, a Duna-szigeti Working Test-en akartam elindulni. Meg is tettük, de ki is estünk, ez viszont nem a kutya hibája volt. Szinte minden lehető emberi hibát elkövettem, hogy ez így legyen. Ez már nem számít, az első ilyen eseményen voltunk ott, szerintem ez még bele fért. Gondoltam, majd legközelebb...
Donisz nagyon jó kutya, minden szempontból. Szeretek vele együtt dolgozni a mai napig, nagyon simulékony a természete és nagyon odaadó kutya, ő az, ha tehetné, a csillagokat is apportírozná nekem. Ha most, a mai eszemmel kerülne hozzám, sok mindent másként csinálnék. Talán számotokra is ismerős ez a mondat. Éppen ezért, egy napon, szerettem volna tőle egy kiskutyát, de nem lesz....
Tudjátok, minden ember életében van egy kutya. Amelyik az egyetlen lesz, A Kutya. Egy olyan kutya, aki nem csak társa a bajban, hanem a legjobb baráttá válik. A társ, az örömben, a bajban, a munkában és a játékban... Amikor ember és kutya egy csapattá válik, amikor ez a csapat nem beszél, a rezdülésekből tudják, mit is akar a másik.
Donisz rettentően lelkis kutya, érzi a lelkem minden sóhaját. Éppen ezért nehéz nekem ez az időszak. Nem tudom eltitkolni előle, hogy valami fáj, hogy nincs rendben valami...
Az elmúlt hét több szempontból nehéz számomra.
Ugye Buborékkal babesiásan kezdtük a hetet, szerencsére hamar átfutott rajta és már minden rendben van, de senkinek nem kívánom azt a sorsdöntő éjszakát.
Nem taglalom, mert Ti szeretitek a kutyáitokat, tudjátok milyen érzés, ha egyikük beteg és mást nem lehet tenni csak várni... nem feltétlenül vagyok türelmetlen, de ilyen szempontból, gyűlölöm a várakozást.
Pár héttel ezelőtt ismét elhatároztam magam, hogy újjab célunk legyen Donóval. Mégpedig nyár végén ismét próbát szerettem volna tenni Duna-szigeten és az őszi munkavizsgára is neveztem volna...
Az elmúlt héten időpontot egyeztettem Dr. Juhász Csabával. Mivel szerettem volna utódot Donótól és mostanra meg is találtam azt a kislányt, akivel össze is hoztam volna, így időszerűvé vált a hivatalos szűrés. Megjegyzem, minden évben volt előszűrésen és csak a tavalyin mutatkozott némi elváltozás.
Ez mostanra, egyetlen év alatt súlyossá vált. Jobboldali csípőízületi dysplasiája van. Ezt hogyan? Fogalmam sincs...
Ami még hozzá jön, csak mert nem zúzta még porrá az összes hitemet, a gerinc felvételből egyértelműen kiderült, hogy valamikor régen, egész kicsi korában lehetett egy sérülése, aminek már a felvételen csak a következménye látszik. Két csigolyája kezd összenőni. Na igen, ezt se tőlem kérdezzétek...
Nem vesztettem el a hitemet és nem vagyok magam alatt.
Tudjátok, hogy dolgozunk Donóval. És azt is, mit jelentenek ezek a sorok. Hogy ennek vége. Donót erre neveltem és most egyik pillanatról a másikra, nem csinálhatja azt, amit szeret. Igazából nem érdekel a belefektetett munka, idő és energia, mert ezt együtt csináltuk, csapat munka volt, azt nem mondom, hogy mindig zökkenő mentesen ment, de szerettük együtt csinálni. Ez volt a lényeg.
Igazából gondolkozom még a nyár végi rendezvényen és megmondom őszintén szép befejezése lenne Donó karrierjének is a munkavizsga, de mielőtt ezt elhatározom, még kikérem számos szakember véleményét és igyekszem megalapozott döntést hozni.
Sorra keresem fel a jobbnál jobb orvosokat, minél több szakvéleményt halljak...egyeztetek időpontot és megyünk Kaposvárra is... de ez nagyon nehéz.
Nem ejteném ki a számon sosem azt, hogy felesleges volt ez a 3év, nem. Sokat tanultunk, Doncival együtt. Neki köszönhetem, mind azt, amit már tudok.
Csupán, ez most mérhetetlenül fáj. Talán kudarcnak élem meg saját magammal szemben, nem tudom...
Velem marad és ez nem is kérdés, megkap mindent, amire szüksége lesz és mellette leszek "öreg, nyugdíjas" éveiben is! Csupán egy kicsit másként.
