2010. december 3., péntek
Buborék története 2.
Miután teljesen biztossá vált,hogy velünk marad a kis csúnyaság, nevet kellett neki adni. Igen, mókás ez a történet, mint sok másik is, ami Buborékhoz kapcsolódik. Akkoriban édesanyámnál laktunk, még jól kijöttünk egymással és nevetgélve keresgéltünk a bolondabbnál, bolondabb kutya nevek között. Igazából egyik név sem illett rá, ami felvetődött. Végül csak bele egyeztem, amíg nem találom ki, a rá igazán jellemző nevet, úgy hívják a kis kutyát, hogy "Fletó". Nem, anyám nem politizált sokat akkoriban, de ettől a témától elvonatkoztatva, jó csengése volt. "Fletó" nagyon játékos kutyus volt, az idős cicánk "Áti" mellett nevelkedett. Az ember nem hinné el, ha nem látná, milyen játékokat tudtak rendezni, pofozkodással, igazi öri-hari bunyókat, de persze úgy, hogy közben vigyáznak egymásra. Sokat játszottak együtt, és miközben játszanak, tanítják egymást az állatok. "Fletó" például nagyon hamar elleste "Áti"-tól, hogyan is használja a mancsát, és egy labda terelgetésével órákig képes volt tekeregni, egész pontosan addig, míg a labda be nem gurult valahová, ahonnan nem tudta kiszedni. Akkor persze előadta a tipikus "gazdi segíts!" hisztit, ami egyfajta sajátos nyekergős hang effekttel jár.
Azért van hátránya is, ha a barátkozós, kedves kutyánknak macska haverja van. Többek közt az is, hogy minden macskát havernak hisz, azokat, akik meg (esetünkben) hasonlítanak "Átira" főleg. Igen ám, csakhogy "Áti" egy jól megtermett, izmos kandúr volt de, a hasonmásai meg 2-szer akkora, kisportolt kóbor macskák voltak. Általában, ha találkoztunk egy ilyen macsekkal sikerült észre vennem a macska barát ebem előtt és másfelé tudtam irányítani. Abban teljesen biztos voltam, ha ő látja meg előbb, nem tudom vissza hívni. És egyszer így adódott. Befordultunk a házunk elé, és ott ült egy macsek. "Fletó" eget verő örömben tört ki, rohan felé, csóvál, csahol. A macsek meg nem, hogy elfutna ijedtében, hanem meg áll, kétszer akkorára változik, mint volt, (ez a méret a kutyának is kétszerese lett) és várja a támadást. Esélyem sem volt rá szólni a kutyára, a következő pillanatban már azt láttam, hogy szó szerint, a macsek beterítette a kutyát. Kutyám fájdalmasan felvonyított, persze rohantam felé... Hála az égnek a hirtelen jött támadásnak hamar vége lett és szerencsére megúsztuk kisebb sérülésekkel. "Fletó" egy életre megtanulta, hogy nem minden macska haver és bevallom őszintén, az ominózus esemény után kicsit örülök annak, hogy minden idegen macskát fenntartásokkal fogad... esetleg elkerget.
Augusztusban már Újpesten laktunk, hosszú sétákra alkalmas parkosított övezetben, amit, mi ki is használtunk. Sétáink során rengeteg kutyával találkoztunk, sok játszó pajtásunk lett. Gyerekek és ebek. Egy óvoda, egy általános iskola és egy gimnázium volt a közvetlen közelünkben és hát "Fletó" nagyon népszerű lett a srácoknál.
Egyszer képes volt 2 és fél órán keresztül játszani egy 6 éves kis sráccal a parkban, akit nem is ismert azelőtt. Megjegyzem, sajnos nagyon ritka manapság az ilyen téren jól nevelt gyerek. A miértjét most nem latolgatom, de számtalan példa van az ellenkezőjére a mindennapokban.
Ebben az időszakban volt két nagyon durva jelenet, amikor én is megijedtem, hogy egy pillanat alatt elveszíthetem.
Egy este játszott egy fiatal staffordshire terrierrel. Természetesen vannak fenntartásaim ezzel a kutya típussal, az események után meg főleg. A következő történt: nagy rohangálás, kergetőzés közben egyszer csak a staffi megijedt valamitől. Fülét farkát behúzta és rátámadt "Fletó"-ra. Mint egy profi, akit arra tanítanak, hogy torokra menjen. Rá is fogott a nyakára és nem látszott rajta hogy valaha is el akarná engedni, a már visító kutyát. Ismerve a szóbeszédet a fajtáról, nem sokat gondolkoztam rajta mit kéne tennem. A kutya gazdája meg valahol egy fél km-re volt, mire ideér a kutyámnak annyi lehet. Hááát...elkezdtem szaladni, tőlem 20m- re lehettek (nem nagy táv), és nekifutásból, egy jól célzott rúgással sikerült megfelelő távolságra repíteni a kutyát. Mit szólt ehhez a másik gazdi? Látva azt, hogy a kutyámból ömlik a vér és én meg üvöltök neki, mint a sakál, hogy mit képzel magáról, miért engedi ilyen messzire az ebét, nem igen tudott mit szólni. Valami "elnézést félét" hallottam makogni, meg hogy ugye nem jelentem fel, de már nem azzal voltam elfoglalva. Kutyám be menekült a lábam közé, még mindig fájdalmasan nyüsszögött, de hagyta, hogy megvizsgáljam a sebeit. A szőre teljesen beleragadt a véres sebbe, csak azt tudtam megállapítani hogy a 2 fognyomból, az egyik igencsak mélyre sikeredett. Fölkaptam a kutyát és futottunk haza. Otthon rögtön az elsősegély ládáért mentem és leápoltam a sebeket. Alakulhatott volna rosszabbul is, de nagyobb volt a füstje mint a lángja. Az egyik fognyom teljesen meggyógyult, a másik helyén még ma sem nőtt vissza a szőr, pedig már 4 éve történt. Szintén tanuló lecke volt, mindkettőnk számára, már "Fletó" is előítéletekkel van e fajta felé.
A másik helyzet, amikor már lelki szemeim előtt láttam, hogy nem lesz kutyám, pár héttel a staffis ügy után történt. Este lementünk párom elé és őt vártuk az utcán. Ebem szimatolgatott, nézelődött, én meg figyeltem a forgalmat, ami elég erős volt és vártam az ismerős autót. Amint megláttam, meglátott párom is és lassított. Ez volt a szerencse, mert minden előjel nélkül fogta magát a kutya és neki iramodott a forgalmas úttestnek. Kiabáltam, mint egy őrült, de nem állt meg. Vissza gondolva is rémülten állok a dolog előtt, mert majdnem párom ütötte el. Fékezett és ez volt a szerencse, a kutya a farkát a lökhárító alól húzta ki, de még akkor sem állt meg. Csak rohant az 5 sávon keresztül, át a túloldalra. Egy tüzelő kutyához. 2 autó is satuzott, a kutya át ért, én meg nem győztem hálálkodni mert megálltak. Az adrenalintól patakokban folytak a könnyeim. Megköszöntem a kutyásoknak, hogy megfogták a kutyámat. Nagyon ideges voltam, ki ne lenne az ilyen helyzetben, de nem vertem el. Megfogtam a nyakánál, jó erősen, 2 lábon próbált lépést tartani velem, sírt, nagyon sírt, a szívem megszakadt, de így mentünk haza, kb 500m-re laktunk, így mentünk fel a 4.em-re is, és otthon bevágtam az asztal alá. Az adrenalintól patakokban folytak a könnyeim. Egy pillanaton múlt csak az élete. Persze aznap kimaradt a vacsora, nem mintha esze ágában lett volna kijönni az asztal alól. Reggel mászott csak elő, mint egy kis gyerek, mikor végre kijöhet a sarokból, megbánva minden bűnét.
Nem vagyok híve az antropomorfizálásnak, de ez így történt: kutyám fejét leszegve odasunnyogott elém, leült és felnézett rám. Nagyon szomorúak voltak a szemei, mondhatni karikásak, majd egyetlen egyszer megnyalta a kezemet. A szemembe könnyek szöktek. Ölembe vettem és átöleltem őt, erre ő nagy örömben tört ki és össze-vissza nyalta az arcomat. Ez most kicsit furcsa lehet, de akkor én megkértem őt, hogy soha többé ne csináljon olyan hülyeséget, ami az életét veszélyezteti. Megértette? Vagy csak a haza jövetel volt ilyen hatással rá, nem tudom. De a célomat mindenesetre elértem: azóta, még ha egy macskát kerget is, ha meglátja hogy az átrohan az úttesten, szó szerint satufékezik és meg áll a járda szélénél.
Úgy gondolom az az időszak volt a legfontosabb a kapcsolatunk alakulásában. Mondhatni mindketten új életet kezdtünk. Sok időt töltöttünk együtt, otthon is és a séták alatt is és miközben megismertük egymást, megtanultunk bízni egymásban. Voltak és lesznek még kalandjaink, ebben biztos vagyok, de ezentúl könnyebb lesz. Úgy gondolom sikerült megértetnem vele, hogy ami tiltva van előtte, az nem játék, azt azért teszem, mert védeni akarom őt. Ezt megértette, és mert ez így történt tudom nagyon jól, hogy nem fogom elveszíteni, mert neki én lettem a minden.
Ezek után fogalmazódott meg bennem az igazi neve.
Buborék. Tetszett, mert olyan mint ő. Mikor megkérdezték, miért pont Buborék, azt feleltem: -Mert a buborék színes, vidám, kedves dolog és mert erre a kutyára nem tudok rosszat mondani. Egyszerűen egy Buborék!